25 évvel ezelőtt egy egészen egyszerű honlappal indította el Vágó Zoltán a Marcali Portált, mely ma már városunk legnépszerűbb internetes médiafelülete, átlagosan napi tízezer látogatóval. Az alapítóval beszélgettem.
– Ma már mindenkinek természetes Marcaliban, hogy ha valamilyen eseményre, hírre, programra vagy valamelyik étterem heti étlapjára kíváncsi, akkor azt megnézi a Portálon. De idáig hosszú út, és – gondolom – sok munka vezetett. Kezdjük az elején. Miért éppen Marcali? Hiszen, ha jól tudom, akkor Te nem innen származol.
Pécsen születtem, és ott éltem 18 éves koromig. Dízelmozdony szerelőként végeztem a középiskolában. Amikor nagykorú lettem, elköltöztem a szüleimtől, és lementem a Balatonra vendéglátózni. Onnan Budapestre vezetett az utam, ahol a FŐSZER-nél, majd a Taurus Gumigyárban dolgoztam. Közben különböző zenekarok mellett rakodóemberként segítettem a koncerteken. Ez az időszak egy külön riport témája is lehetne.
Tudtam, hogy előbb-utóbb behívnak katonának, és én meg akarván előzni a sorkatonai szolgálatot, valamint tudva azt, hogy egy hivatásos katona könnyebben jut lakáshoz, jelentkeztem a tiszthelyettesi iskolába. Törzsőrmesterként végeztem, katonai szakképzettségem páncéltörő és légvédelmi rakéta technikus.
Nyírtelekre kerültem, ahol KISZ titkár lettem a helyőrségben. Aztán némi afférba keveredtem az ottani pártbizottság titkárával. Mindenféle jelentéseket velem íratott meg, és egy idő után közöltem vele, hogy akkor csinálom meg helyette a munkáját, ha a fele fizetését is nekem adja. Természetesen fegyelmi eljárás lett belőle…
A debreceni Katonai Ügyészségen elöljáró rágalmazása miatt följelentettek.
Gyorsan találtak a szolgálatomban még néhány hiányosságot, és már kész is voltak a vádak. Súlyos büntetés várt volna rám, de végül mégis enyhe ítéletet kaptam. Valószínűleg az apámra való tekintettel.
Ő annakidején katonaként dolgozott és volt egy Forradalmi Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérme. Ezt azok kapták, akik fegyveresen részt vettek a kádári konszolidációban, ’56-’57-ben. Én soha nem akartam kihasználni ezt, pedig bármelyik egyetemre azonnal felvettek volna. A katonaságnál azonban tudták, és hát egy a Kádár rezsim által kitüntetett ember gyermekét nem akarták (merték) ellehetetleníteni…
Így aztán fegyelmileg Marcaliba helyeztek, eredeti katonai szakképzettségemnek megfelelő beosztásban, 1980. szeptember elsején. A hadosztályjavító műhelybe kerültem fegyverzet technikusként.
Azóta tulajdonképpen Marcaliban élek, bár a következő négy évben hol itt voltam, hol ott, három lövészezred, egy páncéltörő osztály, gyakorlatok, lövészetek, szóval sokat voltam vidéken.
1984. februárban kaptam egy egyszobás lakást a Széchenyi utcában, így hivatalosan is marcali lakos lett belőlem. Fél év múlva összevesztem a parancsnokommal, és beadtam a leszerelési kérelmet. Méltányolták az indokaimat, és ’84 szeptember elsejével civil lettem.
– Ekkor voltál 28 éves, és új életet kellett kezdened. Merre vitt tovább az utad, és hogyan kerültél kapcsolatba az informatikával?
Leszerelés után az OVIT-hoz (Országos Villamostávvezeték Vállalat) mentem dolgozni. Itt 25 évet húztam le, és a munkám sok utazással, költözéssel járt. Legalább tíz nagyvárosban laktam, a fővárostól kezdve, Békéscsabán, Nyíregyházán, Pakson, Bicskén, Győrben, Dunaújvárosban, Kiskunhalason, Kecskeméten, Siófokon, Kaposváron keresztül, Keszthelyig.
Aztán ennek a 25 évnek az utolsó harmadát, mint raktáros töltöttem, felelős beosztásban, a bicskei központi raktárban. Ez a cég egy, már nagyon korán informatikát alkalmazó, használó, nagy állami vállalat volt, és megbíztak, hogy kezdjem el a raktári könyvelésnek az informatikára történő átállításának a tesztelését. Na, hát én ekkor kerültem a számítógép közelébe. Ez ’95-’96 körül volt.
Itt ismertem meg egyáltalán a számítástechnikát, és – az akkor még igencsak kezdetleges – internetet. Megtetszett, megszerettem. Talán még egy-két informatikus emlékszik a 3.1-es Windowsra és később a Windows 95-re. Én ezekkel kezdtem.
Aztán ’98-ban megjelent a Windows 98, az első olyan Microsoft program, ami rendkívül felhasználóbarát volt. Mivel nekem már elég jó volt fizetésem, úgy döntöttem, hogy veszek egy akkori 386 (!) gépet, és otthon is elkezdek internetezni. El sem árulom, hogy mennyibe került…
Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy amikor ’98-ban elkezdtem használni itthon a számítógépet, előfizettem az internetre, a munkaügyi hivatalnak a mostani épületében volt akkor a Matávnak egy irodája, ahol egy mérnök srác egy spirálfüzetbe tollal írta be a felhasználónevet és jelszót. És elmondása szerint én voltam a harmadik magánszemély Marcaliban, akinek önálló internet előfizetése volt.
Hét közben tehát dolgoztam a cégnél, pénteken már hazajöttem, szombat, vasárnap interneteztem, és nekiálltam passzióból honlapokat készíteni.
Elkezdtem gyűjteni az animált GIF-eket, hiszen akkoriban úgy nézett ki egy honlap, hogy a szöveg közé tettünk mindenféle ugráló hülyeségeket, most már nem csinálnék ilyet, de hát akkor ez volt a menő. Nekem volt az egyik legnagyobb GIF gyűjteményem az országban, mert én, ha valaminek nekiállok, akkor azt általában teljes gőzzel csinálom.
Gyűjtöttem például a települési címereket. Ez nem volt még olyan egyszerű, mint manapság. Volt olyan falu, ahol az iskolásokkal rajzoltatták meg, mert nem volt fotójuk a címerükről. Postán elküldték, én pedig beszkenneltem. 3600 körüli település van az országban, nekem már 2200-nak megvolt a címere.
Utána már a magyar állam ezt megcsinálta, mert rájött, hogy illő lenne, és mai napig is mindenféle fájlformátumban, meg tökéletes grafikával, meg mindennel megvan, de ez egy hiánypótlás volt. És némileg ismertté tett. Aztán elkezdtem különböző településeknek, civil egyesületeknek, iskoláknak, művelődési házaknak honlapot készíteni. Ingyen. Hát így kezdődött az egész.
– A számítástechnika szeretete sokfelé elkanyaríthatott volna téged, például az alkalmazásfejlesztés, programozás felé. Miért éppen a honlapok készítését, és a hírgyűjtést választottad?
A velem egykorúak biztosan, talán még a kicsit fiatalabbak is emlékeznek, hogy valamikor Magyarországon rengeteg heti képeslap volt. Az Ország-Világ, a Képes Újság, a Képes Sport, de mondhatjuk még a Szovjetuniót is. Gyönyörű szibériai képek, természetfotók, és ezeket imádtam. Valószínűleg én akkor ezt jól éreztem meg, hogy az emberek a képekre kíváncsiak. Tehát nem arra, amikor egy szövegben leírod négy oldalban, hogy mi történt, hanem leírod három sorban, hogy hol volt, mi volt, és fölteszel 300 képet, ami alapján mindenki kialakítja a saját véleményét, hogy mondjuk tényleg jó volt-e az a buli, vagy nem volt ott senki.
– Ehhez el kellett kezdened fényképezni is.
Igen. Felszerelést vásároltam, és elkezdtem fotózni. Bár úgy érzem, hogy én a mai napig nem tudok fényképezni, mert az az igazság, hogy ezt sosem tanultam. Lusta is voltam, meg nem is nagyon érdekelt ennek a technikai része, a rekesz, meg idő, meg ilyen hülyeségek, már bocsánat, elnézést kérek mindenkitől, aki ezt komolyan veszi.
Most már valamit kapizsgálok, azért ennyi idő után már illő, de gyakorlatilag csak úgy hívtam magamat, hogy én nem fotós vagyok, hanem csattogtatós. Elmentem egy rendezvényre, csináltam 300 képet, abból kidobtam 100-at, mert használhatatlan volt, és 200-at föltettem. A nagy számok törvénye alapján volt néhány, ami egészen jól sikerült. Nem a művészi képek készítése volt a cél, hanem a híradás.
– Térjünk rá a Marcali Portálra. Hogyan kezdődött ennek a médiafelületnek a története?
Mint már említettem, 1984 óta Marcali az otthonom, és – bár kalandos életem utána is sokfelé elvitt – ez volt a biztos pont, ahová hazajöttem. Amikor az érdeklődésem a számítástechnika és a honlapkészítés felé fordult, természetes volt, hogy Marcaliról is szeretnék hírt adni. Eleinte egy ingyenes tárhelyen, hírgyűjtő oldalként indult a felület. Ha megjelent esetleg valami Marcaliról az interneten, azt én kigyűjtöttem, föltettem. Így indult ez az egész. Nem volt még konkrét honlap, de mégis létezett már valami. Tehát ’98-tól olyan tartalmat töltöttem fel, amit nem én készítettem, hanem hozott anyag volt.
Aztán 2000-ben, a millennium évében egy komoly pénzt kapott minden város az ünnepségekre, és akkor egy Marcali Hírek nevű újság jelent meg a városban. Ez, a szeptemberi első számától kezdve fölkerült az akkor még Marcali Portál-Marcali Hírek nevű az oldalra.
2003 decemberében regisztráltam – ezért 20 éves a marcaliportál.hu. – és önálló domain nevet kapott a Portál. Az volt a szándékom, hogy rengeteg képet fogok föltenni. Olyan időkben, amikor egy digitális fényképezőgépről levenni a képeket, másfél-két óra volt.
Borzasztó lassan ment, viszont észrevettem, hogy egyre jobban szerették olvasni, nézni az internetezők. Volt egy látogatottság emelkedés.
Egyrészt hírt kaptak a Marcaliban történtekről, másrészt meg tudták nézni – akár magukat – a képeken. Abban az időben még a mobiltelefonokban nem volt kamera. Amikor én ezt 2003-ban elkezdtem, akkor egyrészt nagyon drága volt a digitális gép, másrészt az embereknek nagyon új volt. Tehát, ha én elmentem egy iskolai évnyitóra, a képeket 3-4 óra alatt földolgoztam, és föltettem a Portálra, azt rögtön mindenki nézte, már akinek volt internetje.
Persze a kezdetekben nem tudtam mindenről tudósítani, hiszen 2007-ig az OVIT-nál dolgoztam, így hétfőtől péntekig távol voltam. Nagyrészt hírgyűjtést végeztem akkoriban, csak hétvégén tudtam menni a rendezvényekre. Ezek pedig már saját tartalomként kerültek fel a Portálra. Ilyen volt többek között a Nemzetek Fesztiválja, vagy a Marcali Vásár.
Mikor 2007-ben otthagytam a céget, magánvállalkozó lettem, és onnantól kezdve már nem ingyen csináltam a honlapokat a különböző kisebb cégeknek, művelődési házaknak, iskoláknak, önkormányzatoknak. Ebből tartottam fenn a Portált, mert a kezdet kezdetén azért reklám nem sok volt. És itt említem meg, hogy én soha nem mentem be egy üzletbe sem, hogy reklámozzanak a Marcali Portálon. Hozzám jöttek, engem találtak meg.
Főállásban már 0-24-ben, 1/7-ben 365/365-ben tudtam csinálni a honlapot, onnantól kezdve a tartalom is több lett. Mégis éreztem, hogy ez még kevés, és kaptam is olyan utalásokat, hogy menjek vidékre is. Úgyhogy elkezdtem járni a nagyobb rendezvényekre, fesztiválokra. Mivel sok környező település honlapját én kezeltem, mindig tudtam a különböző programokról. A nyári rendezvények során Balatonmáriáról már semmiből nem állt átugrani Berénybe vagy Fenyvesre, de hírt adtam többek közt a mesztegnyői rétesfesztiválról, vagy a vései kovácstalálkozóról is.
Amikor elkezdtem ezekre járni, exponenciálisan emelkedett a látogatottság. Plusz a marcaliak is szívesen nézték, mint ahogy a mesztegnyőiek is szívesen nézték a marcaliakat. Tehát azért ennek az egésznek némi közösségformáló ereje is volt. Nem is beszélve a bálokról, hiszen ugye minden hölgy kíváncsi, hogy ki kivel volt, milyen frizurája volt, milyen ruhában volt, satöbbi. Tehát így növekedett a Portál látogatottsága, ezt észrevették a hirdetők is, és innen kezdve jött jövedelem.
– De gondolom nem csak a hirdetők vették észre, hanem esetleg olyanok is, akik úgy gondolták, hogy talán ők is tudnának hasonlót csinálni?
Én egy baloldali, liberális gondolkozású ember vagyok, voltam és leszek is. De soha a politikát direktben a Portálon nem szerepeltettem. Ha idejött a miniszterelnök, az országgyűlés elnöke, valamelyik miniszter vagy politikai párt vezetője, arról természetesen protokollárisan hírt adtam, bármelyik oldalon is állt az aktuális politikus. A programok között is megjelentettem a politikai pártok rendezvényeit, és kezdetben még el is mentem egy-egy ilyen eseményre fotózni. Aztán rájöttem, hogy ez se jó, mert mindig az lett, hogy miért így fotóztad, miért úgy fotóztad, miért nem úgy fotóztad, miért látszik az, hogy üres székek vannak. És akkor meguntam, és azt mondtam, hogy hát ezt nem.
Talán emiatt is próbáltak néhányszor ellehetetleníteni. Először egy fiatalember környékezett meg, aki sokat segített nekem, és sokat érdeklődött a Marcali Portálról. Olyan dolgokat is elmondtam neki, amit nem feltétlenül kellett volna, mert egész egyszerűen elárult. Tehát ez az ember azért közelített hozzám, mert egy megbízása volt, hogy próbálja megszerezni a Portált. Amikor erre rájöttem, akkor megszakítottam a kapcsolatot végleg, mert nálam sok minden megbocsájtható, de az árulás nem.
Utána emlékeim szerint évi négy vagy ötmillió forintból (amikor én ennek a harmadából se gazdálkodtam) elindították a Marcali Online nevezetű internetes oldalt négy szerkesztővel. De hát ezt munka nélkül nem lehet csinálni, úgyhogy hamar alábbhagyott a kezdeti lelkesedésük.
Ezután jöttek a települési honlapok. Évtizedes együttműködések után sorra kezdték lemondani a munkámat. Utóbb megtudtam, hogy tartottak egy eligazítást a járás polgármestereinek, hogy talán nem a Vágó Zolival kéne dolgoztatni, mert nagyon kiváló szakemberek vannak Kaposváron, akik ezt el tudják végezni. Gondolták, hogyha megszűnik ez a lába a megélhetésemnek, akkor majd talán eladom, vagy abbahagyom a Portált. Hát nem jött be.
Vannak komoly cégek, akik pontos kimutatást nyújtanak az internetes oldalak valós látogatottságáról. Eszerint a Marcali Portált közel tízezer napi látogató keresi fel. Ennek is köszönhető talán, hogy ma már stabil reklámozóim vannak. Ez pedig már hoz annyi jövedelmet, amiből megélhetek, és hát mellette már nyugdíjas vagyok.
– Arról készül-e statisztika, hogy kik keresik fel leginkább a Portált?
Azért tudok hiteles és pontos látogatószámokat adni, mert hirdet nálam a Google, és annak a mérőkódjából én rengeteg adatot tudok lekérdezni. Eszerint a Marcali Portált zömében a 35 és 65 év közötti nők nézik. Ilyen szinten le van bontva. A másik réteg, az 50 és 70 év közötti férfiak, ők valószínűleg elolvassák azokat is, ami tartalmasabb. De természetesen a fiatalok is felkeresik, ez mindig a témáktól függ. Az is pontosan látható, hogy mobiltelefonról, tabletről, számítógépről mennyien nézik a Portált, illetve milyen településekről.
Természetesen a legtöbb látogató Marcaliból és a környékről van, de sokan figyelik Budapestről, Debrecenből, Szegedről, Pécsről, Kaposvárról is. Sőt, külföldről is. Most, amikor ez az interjú készül, éppen Hamburgból és Amsterdamból. De egy időben, amikor hajón dolgoztak marcaliak, akkor lehetett látni, hogy az Atlanti-óceánról nézik.
Van egy félelemérzet az emberekben, hogy a Google mindent lát, és tényleg mindent lát. Annyi adatot gyűjt rólunk, hogy hihetetlen, csak mindenkit azzal nyugtatok meg, hogy a Google nem konkrétan rá kíváncsi. Az adattömegre kíváncsi, és az adattömegnek csak egy kicsi része vagy. Ők abból nagyon fontos adatokat ki tudnak nyerni, amit el tudnak adni, abból ilyen hatalmasak, és abból tudnak ilyen technológiákat fejleszteni.
– Milyen témák vonzzák leginkább az embereket?
Sajnos úgy látom, hogy rosszfelé mutat ez az irány. A legvonzóbbak a kék hírek és a szenzációk. De hát minden híradó ezekkel van tele, rengeteg ilyen információt kap az ember, és az az igazság, hogy ezt szeretik. Tehát, hogyha én fölteszek egy hírt, mint például az interjú készítés időpontjában, hogy egy Rákóczi utcai üzlethelyiségben kigyulladt az áramelosztó szekrény, eloltották, hőkamerával átvizsgálták, a helyszínt átszellőztetik a tűzoltók. Ennyi. És ezt négyezren megnézik, sokkal-sokkal fontosabb, mint hogy 250 ember kapott Led lámpát az önkormányzattól, vagy, hogy valamelyik iskolánk megnyert egy országos versenyt.
– Biztos volt olyan anyagod, amire így visszagondolva nagyon büszke vagy.
Talán az interjúim közül néhány. Ez is egy viszonylag új dolog, a kezdetekben ez sem volt. Akkor még nem is nagyon álltak szóba velem. Ez az igazság, meg kell hogy ismerjenek és ki kell érdemelni a bizalmat. Tehát nem úgy van, hogy elindítok egy ilyen hírportált, és akkor ott másnap mindenki a rendelkezésemre áll. Be kellett dolgozni magam mindenhová, és ki kellett építenem a kapcsolatokat.
Visszatérve a kérdésre. A teljesség igénye nélkül nagyon sokan olvasták a Bajnok Esztivel készült interjúimat, aki Amerikában sportol és jár egyetemre. Nagyon szerették a Szántó Dinivel készült írást, aki kint volt Amerikában úszómester, vagy a Sárvári Kinga, aki kínaiul tanul. Az egyik bulvárlap átvette például, amit a Greffer Gáborral csináltam, a volt tűzoltóparancsnok fiával, aki most Amerikában tűzoltó.
De ne feledkezzünk meg a Polgármester úrnak a 25 éves közigazgatási pályafutásáról készült nagyinterjúról, amit öt részben raktam föl, és az életútja végigkövethető benne.
Ja, és rengeteg sportolóval. Azt tudni kell, hogy a sport mindig közel állt hozzám. Az én kis kézilabdacsapatomnak (A Fuisz tanár úr csapata) a tagjai között számtalan olyan kiváló tanuló és sportoló volt, akivel volt okom interjút készíteni. Egy Kuti Bettivel, aki junior világbajnok, egy Szecsődi Laurával, aki strandkézi Európa-bajnok, vagy egy Bárczi Katával, aki négyszeres, vagy ötszörös egyéni diákolimpiai bajnok, és jó barátom.
Ezekre büszke vagyok. És ha nem is azonnal olvassák el, de például amikor egy ilyen esős időben nincs mit csinálni, akkor eszükbe jut, megnézik. Egy éve létrehoztam az interjúk.marcali.hu. oldalt, ahol minden riport szerepel, amit eddig készítettem. Talán ez is odakerül majd.
– A Portál tehát eljutott a kis egyszerű honlaptól, ami átvett híreket közvetít, egy olyan oldallá, ahol tényleg naprakész hírek, sőt már interjúk is vannak. De egy kicsit beszéljünk a jelenről, vagy inkább a közelmúltról, hiszen volt egy olyan pont az életedben, amikor veszélybe került, nemcsak a Portál, hanem te magad is.
Persze, azért látja a városban mindenki, hogy 2017-ben, hat éve elvesztettem az egyik lábamat, cukorbetegség okán. Egy seb volt a lábamon, amit húztam, halasztottam, nem mentem el időben az orvoshoz. Ennyi esze tud lenni egy embernek. Nem volt más választás, le kellett vágni. Volt olyan „jóakaróm” aki már másnap úgy gondolta, hogy ezzel meg is szűnt a Marcali Portál, de hát én nem abból a fából vagyok faragva, hogy az ilyen dolgoknál föladjam.
Valamikor beültem az autómba, és volt, hogy egy nap négy-öt helyen, Vésétől Balatonberényig ott voltam a rendezvényeken. Itt is voltam egy fél órát, csattogtattam, ott is voltam fél órát, csattogtattam, éjjel meg elkészítettem az anyagokat és feltettem a Portálra.
Most próbáltam ugyanezt csinálni, de sajnos nem tudok úgy mozogni, ahogy a fotózáshoz kell. Ott fel kell lépni valahova, el kell lépni valaki elől, be kell hajolni, le kell guggolni, ezt pedig úgy nem lehet, hogy tolod a biztonságot adó rolli kocsidat. Tudnék nélküle járni, de akkor meg egy botnak kéne lenni a kezemben, azzal megint nem lehet fényképezőgépet fogni.
Tehát gyakorlatilag beszorultam a lakásomba. Így viszont most egy pillanat alatt látom, amikor valami történik, és fölteszem. Ez egy állandó készenlét. A fotózást is meg tudtam oldani. Ehhez egyrészt kellettek olyan emberek, akiket megbízok, elmennek és fényképeznek, másrészt pedig nagyon sok helyről küldik is a híreket.
Szerencsére egyre többen fontosnak tartják, hogy fent legyen a számukra fontos esemény a Marcali Portálon, és minél többen lássák. Ez egy nagy elismerés, és nagy segítség is egyben. Természetesen most is telefonálnak, hívnak például vidékről, ilyenkor udvariasan megválaszolom, hogy ne haragudjanak, nem tudok kimenni, de ha készítenek néhány képet, leírnak pár sort, biztos fölkerül.
És amikor elküldte az e-mailt, egy órán belül fönt van a Portálon. Mert ugye őnekik az is fontos, hogy ne úgy legyen, hogy majd három-négy-öt nap múlva. Ha már ő dolgozott rajta, akkor mondhatja otthon, hogy mire megesszük az ebédet, addigra fönt lesz a Portálon. És fönt van.
– Régebbi híreket, fényképeket megtalálhatunk a Portálon?
Természetesen. Az országban talán egyedülálló, hogy egy hírportálnak ilyen hosszú archívuma van. Gyakorlatilag 2000-től minden fönt van az interneten. Ez egy elég jelentős költség, nagy tárhelyet igényel, több mint 100 gigabájt az az állomány, ami fönt van, ahol én bérelem a tárhelyet.
És ami különösen nagy dolog, hogy visszakereshető módon vannak fent a tíz évvel ezelőtti cikkek, történések, sportesemények, egyéb mások, képekkel, mindennel. Ilyen még a nagy portáloknál sincs, mert egyszerűen nem szokás, nem gondolják, hogy ez érdekes lehet. Nálam külön oldalon van, látom, hogy mennyien keresik, havonta olyan három-négy-ötezer ember azért vissza-visszanézi.
2011 óta van szerveroldali programozása a Portálnak, javul a rendszere, most tértünk át a Joomla 4 verzióra. Ez annyira gyors, hogy minőségi változást, színvonalbeli emelkedést hozott.
– Beszéljünk egy kicsit a jövőről. Következő húsz-huszonöt év?
Néha már egy kicsit unom, – 2007 óta gyakorlatilag mindennap ezt csinálom, se szabadság, se pihenőnap – ez az igazság, de azt szokták mondani, hogy aki nyugdíjban van, az foglalja el magát.
Keresem, és remélem már meg is találtam az utódomat, mert az az igazság, hogy nagyon sajnálnám, ha a Portál csak úgy abbamaradna. És ezt most higgyék el, hogy nem az én fényezésem miatt mondom, azért kevés város, pláne ilyen kisváros mondhatja el magáról, hogy az elmúlt 20-25 év történelme fönt van az interneten. Kereshető, elérhető, fotóval dokumentált módon.
– A végére egy kicsit kanyarodjunk el a Portáltól. Úgy tudom, hogy egy új honlapot hoztál létre nemrégiben, ahol „önéletírásba” kezdtél.
Életrajz, vázlat. Igen. Ugye az az előnye és az a hátránya megvan, amikor az ember beszorul egy szobába, hogy ráér. És aludni nem mindig lehet, pedig szeretek. Meg a tévén már csak a streaming csatornákat, meg a Youtube-ot nézem, egyébként azt sem tudom, miért fizetek elő a hagyományos TV csatornákra.
Hát gyakorlatilag gondoltam egyet, és elkezdtem a barátaimnak, ismerőseimnek általam egymilliószor elismételt sztorijaimat összeszedni, időrendbe tenni, és létrehoztam egy blogot „Töredékek” címmel. Most éppen ott tartok, hogy 1980. szeptember elsején megérkeztem a marcali vasútállomásra. Úgyhogy, ha valakit esetleg érdekel, akkor ékezetes domainnel a töredékek.hu oldalon olvashatja.
– Köszönöm a beszélgetést!
