Egyszer csak megjelent, és szinte azonnal része lett marcali közéletének… Alig néhány hét alatt megismertük és megszerettük Bartokos Tamás színész rendezőt, aki előbb a Komédiás Integrált Színház ismertebb nevén „KOMISZ”, majd az Imre Sándor Szeretetszínház művészeként jött Kéthelyre, Marcaliba. Színész, rendező – és teszem hozzá -, pedagógus. Gyerekekkel, és felnőtt fogyatékos színészekkel is nagy szeretettel foglalkozik.
„Alapelvünk az, hogy az értelmi fogyatékos embernek is joga van a képességeihez méltó, normális életvitelhez” idéződik fel bennem Tamás gondolata, melyet munkája nap, mint nap bizonyít.
Hívő ember, a Baptista Szeretetszolgálat Színházának vezetője, melyre beszélgetésünk során majd ki is térek.
Hol születtél? Hol nevelkedtél?
Sopronban születtem 1976 márciusában, és nagyon sokáig Sopronban is éltem. Bár az én esetemben az, hogy valahol élek az nem azt jelenti, hogy ott nagyon sok időt is töltök el. Oda jártam haza, középiskoláimat ott végeztem, a színházi karrierem is ott indult a Soproni Petőfi Színház Stúdiójában, még Mikó Istvánnék idejében.
Amatőr színjátszókét kezdtél és a később váltottál a professzionális színészségre?
Amikor én a színház stúdiójába jelentkeztem, még színház kedvelők is jelentkezhettek, olyanok, akik csak a kulisszák mögé szerettek volna látni. A színfalak mögül, aztán hamar rivalda fénybe kerültem, mert az első héten, az egyik foglalkozás alkalmával bejött a direktor Mikó István és mondta, hogy „Gömbérzékes – ezzel ő a felvételire célzott, amikor megkérdezte, hogy szeretem-e a kosárlabdát, mire én azt feleltem akkor neki, hogy Gömbérzék? Ha csinosak a színésznők, akkor lehet róla szó…. – be kell ugranod egy Sarte drámába.” Én persze szabódtam és kérdeztem, hogy: „Nem emlékszik igazgató úr? Én voltam az egyetlen, aki igazán nem akartam színész lenni!” Őt ez nem zavarta és kijelentette neki egy ilyen figura kell. Aztán két nap múlva ott álltam a világot jelentő deszkákon, nem kisebb nevek izgultak értem a takarásban, mint Hacser Józsa, Gáti Oszkár, Székhelyi József, Szombathy Gyula, Mikó István.
Emlékszel, hogy mennyi volt az a szöveged?
Sarte Piszkos kezek című drámája volt és én Ivánt alakítottam, aki a kommunista párt megbízásából ment hidat robbantani, és hát ott is maradt. Ez ugyan nem lett kimondva, de hát érezni lehetett. Sztárek Andrea hozta a bombát, és búcsúcsókot lehelve orcámra útnak indított. Szóval úgy 10-11 mondatom lehetett, kisebb bicikliszereléssel összekötve. Akkor 16 éves voltam.
Színházi pályát választottad, mindig is ez volt a célod?
Édesanyám nekem azt mondta, hogy mindenekelőtt legyen egy becsületes szakmám. Bátyám festő volt, az ő mesterének barátja egy csőszerelő mester volt, én így lettem központi fűtés, víz-gázszerelő. Végül úgy sikerült elvégeznem az ipari iskolát, hogy a tanáraim nagyon szerettek és sokszor láttak a színházban, és azt gondolták, hogy „… ez úgy is színész lesz!”, ezért megkegyelmeztek. Azért ha olyan körökben vagyok, elő szoktam adni, hogy a színház mellett „közgázt” végeztem… 🙂 és ha nem kérdeznek tovább, akkor nem is füllentettem nagyot! 🙂
A stúdióban kaptál egy diplomát, ez egy két éves iskola volt?
Hivatalosan három éves volt a képzés, amit nekem négy év alatt sikerült elvégeznem, mert egyszer Valló Péter tanár úr, az osztályfőnökünk eltanácsolt a stúdióból. Az ok egyszerű volt. Már másodéves korunkban – a szociális érzékenységem folytán -, szerettem volna eljárni nyugdíjas otthonokba, hogy ezzel másoknak örömet okozzunk, és szakmailag is fejlődjünk. Az osztálytársaim pedig azt mondták, hogy nekünk elég a stúdió és az, hogy mi jól érezzük magunkat. Én ezek után nem szerettem bejárni foglalkozásokra. Aztán végül volt egy vizsgaelőadás, ahol beszédtechnikából elő kellett adnom Egy király levele a pápához… című beszédtechnikai gyakorlatot. Mire én közöltem, hogy mivel ez valakinek a levele, ezért ez így levéltitok, és én ezt tiszteletben tartom, és nem olvastam bele… Na, ez elég volt ahhoz, hogy elküldjenek.
Eltanácsolásom után rögtön megkeresett az osztályfőnököm Valló tanár úr – hogy arra a rövid időre, ameddig szüneteltetem tanulmányaimat -, a következő évadban az általa rendezett három darabban vállalnék-e szerepet?
Mikor kezdtél el rendezni?
Amikor utolsó éves voltam a soproni színházban, megkeresett Tölli Balázs a Soproni Evangélikus Líceum igazgatója, hogy régen is volt színjátszó csoport a Líceumban, és most is nagyon szeretné, ha ismét alakulna egy. Megalapítottuk a Soproni Líceum Társulatot. Így hát gyakorlatilag rákényszerültem, hogy rendezzek. Itt kezdődött el az a szoros kapcsolatom a diákszínjátszással, ami ma is tart.
Hogy kerültél kapcsolatba a sérült emberekkel?
Gyerekkoromban minden évben Mindenszentekkor elmentünk Zsirára, mert nagyapám zsirai születésű volt. (Zsira Kőszeg és Sopron között van, az osztrák határon.) Gyerekfejjel nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet a nagy kőfal mögött? Nagyon érdekelt, ma már persze tudom, hogy a Fővárosi Önkormányzat Értelmi Fogyatékosok Otthona volt a kerítés mögött.
A sors úgy hozta, hogy egyszer Szalai Péterné Gitta, – aki ott dolgozik – felhívott, hogy ő csinálja az intézetben a színjátszást, de megakadt és szeretné kérni a segítségemet. Én elmentem és ott ragadtam. Akkor még nem tudtam megfogalmazni magamban, hogy mért, de éreztem, hogy ez lesz az igaz utam.
Oly annyira, hogy tanulmányaim elvégzése után több lehetőségem is lehetett volna. Maradhattam volna Sopronban, hívtak Zalaegerszegre, Békéscsabára, de én Zsirát választottam.
Megalakult a KOMISZ. (Komédiás Integrált Színház) Honnan az ötlet az integrált színházhoz? Volt ennek előzménye Magyarországon?
Nem, nem volt. Sőt a mai napig sincs. Lehet azt mondani, hogy ma két integrált színház van Magyarországon a KOMISZ (ami jelenleg Zsirán működik) és az Imre Sándor Szeretetszínház. Olyan van, hogy színház a sérülteknek. Például a Baltazár Színház, akik fantasztikusak, de ők kizárólag csak sérültekkel dolgoznak. Ez teljesen újszerű volt. Az ötlet, hogy a zsirai színjátszást kedvelő lakókból és a Soproni Líceum Társulatból közös színházat kovácsoljunk, valahogy egyszerre fogalmazódót meg Bennünk. Nekem az első pillanattól nem volt kérdés, hogy sajnálat vagy színház. Azt, hogy lesz-e eredménye, mint színház azt nem tudtam. A kezdetekkor fesztiválokra készítettem fel a sérülteket. Ezekre a próbákra többször elkísértek a Líceum társulat tagjai. És ott látszott, hogy valami történik. Az a természetes empátia, ami minden színésznek készülő gyereknek alapvető tulajdonságának kell, hogy legyen, működni kezdett.
Az én hozzáállásom, ahogy kezelem ezt a helyzetet az egy elhívás, amit az Úrtól kaptam. Nekem alaphelyzetben ez az emberekhez a hozzáállásom, hogy tényleg nem teszek különbséget ember és ember között.
Zsira, Sopron, Nyugat- Magyarország, hogy kerültél Kéthelyre- Marcaliba?
Zsira nagyon sokáig egyedül „futott”, s akkor jött egy tábor ötlete ahova elhívtuk az összes a fővároshoz tartozó intézet lakóit. Az volt a feladat, hogy igyekezzünk egy hét alatt valamit összehozni. A Kéthelyiek az első évben nem tudtak jönni, de a következő évtől már velünk voltak.
A táborban sikerrel bemutatott előadás után Zsirán kívül a tordasi, darvastói, kéthelyi igazgatók is megkerestek, hogy év közben az ő lakóikkal is rendszeresen foglalkozzunk. Ezt követően a hét majd mindennapján másik intézetben voltunk kollégáimmal, és építettük közösen a színház jövőjét. Ez addig ment, amíg az első megszorító intézkedések jöttek a fővárosi intézetekben. Ekkor közölték, hogy nincs tovább… pedig ekkor már több mint 90 sérült emberrel foglalkoztunk rendszeresen, melynek eredményeképpen komoly színházi előadásaink voltak. Akkor úgy döntöttem, hogy Zsirán mégis folytatjuk a megkezdett munkát, mert az közel van Sopronhoz, a többi intézménnyel pedig nyaranként dolgozunk.
Rendszeres jövedelem nélkül maradtam, és a csapatot is fenn kellett tartani valahogy, így mindenéjjel elmentem Ausztriába újságot hordani. Ebben a nehéz évben létre tudtuk hozni két fantasztikus előadást: a Fekete Péter revüt Zsirával és nyáron egy közös – Nyomorultak musicalt, ahol ismét 90 színésznek tapsolhatott a nagyérdemű.
Marcaliba Kéthelyen keresztül kerültem. Volt egy TÁMOP –os pályázat, amit a Marcali Kulturális Központ adott be. Ennek egyik feltétele volt, hogy integrált művészeti csoportokat támogasson. Bőszné Kiss Katalin már látott minket az Óz című zenés mesejátékban. Megkeresett és elkezdtünk közösen dolgozni.
Ennek keretében állítottuk színpadra a Légy jó mindhalálig című musicalt. Meghirdettük a gyerekeknek Marcaliban a lehetőséget, és elkezdtük a munkát. Ez annyira jól működött, és a gyerkőcökkel annyira megszerettük egymást, hogy felmerült, hogy mi lenne, ha folytatnánk ezt valamilyen módon. Kati elmondta, hogy ő abban tud segíteni, hogy helyet ad nekünk és keresi a további pályázati lehetőséget a folytatáshoz.
Erre azért tudtam igent mondani rögtön, mert közben a szívem is Marcaliba húzott. Elkezdtem ide udvarolni és így a kettő szerencsésen összejött, ideköltözhettem és azóta itt élek.
Az első darab, amit láttam Tőletek a már említett „Légy jó mindhalálig” volt. Nehéz volt az indulás? Volt már akkor városunkban diák színjátszás. Partnerek voltak az elődök?
Nem volt semmilyen ellenérzés, sőt a Noszlopy iskolából, Vízvári Terike rögtön felajánlotta a segítségét, és így rendszeres segítője lett a próbáknak.
A „Valahol Európában” volt a másik emlékezetes darab számomra. A kéthelyi előadásban még láttam a névadótokat. Kérlek, mesélj róla.
Imre Sándor abban az előadásban beugró volt. Igazán először nálunk a Padlásban láthattad, ő alakította a mindig akadékoskodó házmestert, a T- Müllert. Sándor a kéthelyi otthonban élt, Róla tudni kell, hogy húsz évig volt utcaseprő Pesten. A tehetségét az elmondása szerint pedig Törőcsik Máriától kapta mikor is egy szép napos délután összefutottak az egyik pesti korház udvarán ahol Sándor szintén sepert. A művésznő megkérdezte Tőle, hogy merre van a kijárat mire Sándor érezte, hogy a tehetség belészáll.
És tényleg egy fantasztikus tehetséggel megáldott, nagyon értékes ember volt, egy igaz barát. Nagyszerű közösségi lény volt, ugyanakkor mégis magának való egy kicsit. Volt benne egy hihetetlen akarat. A legutolsó előadása Sopron mellett volt a Fekete Péterben játszott Charli bácsiként.
Akkor már nagyon beteg volt, azon az előadáson az orvosok szerint már elviselhetetlen fájdalmai lehettek… mi semmit nem vettünk észre! Ő tette a dolgát, ami nem más volt, mint szórakoztatni a nézőket, és elfogatatni a társadalommal, hogy egyformák vagyunk. Tudta, hogy Istentől kapta ezt a lehetőséget, utcaseprőből színész lehetett és mindezt úgy, hogy közben utcaseprő is maradhatott.
Valahol Európában… Ebben a darabban láthattuk Marcaliban Vujity Tvrtkot, a Napló riporterét és Weisz Fannit az Év Civil Hősének választott siket szépségkirálynőt. Tudatos volt a nagyobb nyilvánosság keresése?
Ez a darab nem azért került előadásra akkor. Mi akkor Mihályfi Ricsinek szerettünk volna segíteni, aki játszott velünk korábban. Csak a betegsége akadályozta abban, hogy tovább szerepeljen velünk. Egyébként jó hír, hogy három hete Seregélyesen – ahol hivatalossá vált az Imre Sándor Szeretetszínház – , ismét együtt játszhattunk Ricsivel.
Azaz előadás úgy jött létre, hogy itt járt Marcaliban Tvrtko barátom egy könyvbemutatón és beszélgettünk, hogy jó volna megint egy előadást összehozni, mivel Ő már játszott korábban velünk ebben a darabban. A szándék és a segíteni akarás összefogott, és létrejött az emlékezetes előadás. A Fannival úgy ismerkedtünk meg, hogy Tvrtko ajánlotta figyelmembe, amiért most is hálás vagyok Neki, mert egy fantasztikus lányt ismerhettünk meg Fanni személyében. Most már mind a ketten társulat tagok nálunk!
Mese, musical, dráma … most legutóbb egy vígjáték. Szándékos ez a sokszínűség? Mire készültök mostanában?
Nagyon sokáig csak a musical ment. Hogy miért csak az? A zene nagyon sok mindenen átsegít, de hát ugyanakkor nehézséget is hoz, mert technikailag nagyon nehéz. Ha kimondottan élőben szeretnénk énekelni mindahányan, ahhoz olyan felszerelés kellene, ami nincs. Ezért van az, hogy a darabokban 1-2 szóló számot tudunk élőben előadni, a többi pedig még sajnos plébeck.
Az pedig hogy igyekszünk sokszínűnek lenni, az azért van, mert nem lehet egy ilyen kisvárosban rétegszínházat csinálni. Mi közönségszínházat csinálunk, és hál istennek már túlléptünk azon, hogy van egy színház, ami azért érdekes, mert sérült emberek is játszanak benne.
Marcaliban szeretnénk elkezdeni egy új színházi műfajt, a kamaraszínházat, ahol ténylegesen együtt lélegzünk a közönséggel. Ennek egy kiváló kezdeményezése volt a Sarte: Temetetlen holtak című drámája, a különlegesség számomra ebben a darabban a szerző, mivel életem első színházi élménye is hozzá fűz, mint „gömbérzékest”. Ezen kívül az idei évünk a gyerekeknek kedvez igazán, mivel több mesejátékot kezdtünk el próbálni. Talán a legkiemelkedőbb és leglátványosabb produkciónk a Dzsungel könyve lesz nyáron.
Ahogy látom, kezd kialakulni egy „mag” a színészekből és körülöttük cserélődnek egy-egy darabban a szereplők. Tudatos választás ez számodra?
Nagyon sok olyan gyerek van nálunk, aki nem akar színész lenni, egyszerűen csak szeret idejárni. Jönnek-mennek a gyerekek. Vannak, aki úgy készülnek, hogy ezt a pályát választják, és vannak, akik a közösségünket szeretik. Legfontosabb célunk a mai rohanó világban, hogy foglalkozva legyen a fiatalokkal, és ne hagyjuk őket elveszni, mert igazán értékesek…
Álmaidról, terveidről kérdezlek? Szóval hogyan tovább?
Nekünk van egy fantasztikus marketingesünk a jó Isten! Nála jobb nem kell és ezt most tényleg komolyan gondolom. Tehát nagyon kevés és néha nulla költségvetésből, vagy a saját pénztárcánkból csinálunk előadásokat. Én nem gondolom, hogy a pénznek kellene megszabnia mindent.
Nekem az a misszióm, hogy az Isten által kijelölt ösvényen legyek, és keressem azokat az embereket, akik segítségre várnak, és ha megtalálom őket, akkor segítsek. Úgy érzem, hogy nem hagyok magára senkit soha, bár néha a körülmények miatt úgy tűnik. Ez azért van, mert nem állhatok meg egyhelyben.
Az igazi küldetésem az, hogy kineveljek egy olyan csapatot, akik az adott helyeken képviselve ezeket az értékeket, segítsék az ottani rászorulókat. Persze az ő kezüket sem engedhetem el. Ami nagyon nehéz, mivel lassan be kell látom, hogy csak két kezet kaptam az úrtól.
Szenczy Sándorral a Baptista Szeretetszolgálat elnökével szeretnénk egy integrált művészeti otthont létrehozni, melyben sérült felnőtt színészeink, gyermekvédelembe elhelyezett fiataljaink élnének közösen, egy nagycsaládban. Hogy onnan lehessen elindulni, és lehessen hova hazatérni. Valamint egy tehetséggondozó művészeti iskolát is megálmodtunk. Célunk Isten igéjét hirdetve dolgozni, a szeretet és a megbocsájtás erejével segíteni a rászorultakon.
Köszönöm a beszélgetést!
