Akik ismernek, tudják, hogy volt egy leány kézilabdacsapat, amelyet több mint egy évtizeden át követtem. Szurkoltam nekik, ha tudtam, segítettem, tudósítottam a sikereikről. Gyakran csak úgy emlegettem őket: a lányaim.
Kilenc-tíz évesek lehettek, amikor igazán felfigyeltem rájuk. Egy hazai mérkőzésen a továbbjutás volt a tét, a Sportcsarnok pedig szinte megtelt. Nem egyszerűen az eredmény ragadott meg, hanem ezeknek az akkor még nagyon fiatal lányoknak a tartása, küzdeni akarása. Egyetlen percre sem adták fel.
Onnantól kezdtem igazán követni ezt a csapatot.
Ma már felnőtt nők. Többen édesanyák, sokan elköltöztek Marcaliból, Budapesten vagy külföldön élnek. A kapcsolat természetesen jóval szerényebb lett, mint azokban az években, de máig megmaradt.
Ennek a csapatnak volt egy kiváló edzője és pedagógusa, a néhai Fuisz János – János bácsi.
2019-ben halt meg. Azóta időről időre eszembe jut, hogy nem készült el vele az a bizonyos, régóta tervezett záróinterjú. Nem az én szándékomból maradt el.
Nehéz ember volt. Konok, szigorú, makacs – én egyébként jól kijöttem vele. A beszélgetés végül soha nem készült el.
Most arra gondoltam, megpróbálom valamennyire pótolni. Nem interjúval – arra már nincs lehetőség –, hanem János bácsi csapatának történetével.
Mert megérdemelte.
Én akkor is, és ma is jó embernek tartom.
Nem válogatták össze őket
A történet a Mikszáth Kálmán Utcai Általános Iskolában kezdődött. Trombitás Árpi bácsival ismerkedtek meg a szivacskézilabdával, majd az első osztály utáni nyáron Fuisz János vette át őket.
Nem egy ország különböző pontjairól összeválogatott utánpótláscsapat volt. Marcali és környéke gyerekei voltak, akik együtt kezdtek el kézilabdázni és együtt nőttek fel.
János bácsi pedig dolgozott velük. Sokat. A heti néhány edzésből idővel heti öt lett, hétvégén mérkőzésekkel. Nyáron edzőtáborok következtek, napi két-három edzéssel.
2009 augusztusában már 24 lány – három korosztály – készült együtt. Közeledett a veszprémi Cell Cup.
A Cell Cup
Augusztus 17-én kezdődött. A horvát ZRK Kastelát 14–6-ra verték, a Gödöllőt 18–17-re. Másnap Orosháza következett: 16–2, majd Dunaszerdahely: 19–10.
És este? Diszkó. A korabeli tudósításomban ezt írtam: „A győzelem megvolt, a disco is meglesz! :-)”
Aztán jött az első vereség. A Szeged 13–12-re nyert. Másnap az Orosháza „A” már 7–2-re vezetett. Innen álltak fel, és 14–13-ra nyertek.
Döntő.
2009. augusztus 21-én a Jászberény következett. 20–6. Megnyerték a Cell Cupot.
Akkor ezt írtam: „Beérett az a három év munka, amit elvégeztek a lányok Fuisz János vezetésével.”
Veszprém óvárosának főterén több ezer ember előtt, a Queen We Are the Champions dallamára mentek fel a színpadra átvenni az érmeket és a kupát.
Én 2009-ben így búcsúztam tőlük: „Sokszor legyen részetek hasonló ünneplésben!”
Akkor még nem tudtam, mennyire teljesül majd ez a kívánság.
Mostar
A kapcsolat a mostari lányokkal a fonyódi Balaton Kupán kezdődött. Összebarátkoztak, a barátságból meghívás lett.
2010 decemberében János bácsi csapata elindult Bosznia-Hercegovinába, a mostari Karácsonyi Kupára.
A lányok vendéglátó családoknál laktak, más kultúrával találkoztak, és saját szemükkel látták a háború nyomait.
Hideg volt. Nagyon hideg. A csarnokra később úgy emlékeztek, mint valami gabonatárolóra: a nagy elhúzható kapuk alatt ömlött be a decemberi hideg.
A HRK Katarina Mostart 16–9-re verték, a Metkovićot 21–18-ra. A döntőben ismét a Metković következett. Négy kulcsjátékossal erősítettek.
Nem segített.
Marcali–Metković 22–17. Megnyerték a Mostari Karácsonyi Kupát.
Bán-Farkas Dorottya lett a torna legjobb kapusa, Szabó Esztert két fordulóban, Szecsődi Laurát egy fordulóban választották a legjobb játékosnak.
Betti később azt írta: „Ez a kupa az egyik legnagyobb élményünk!”
Száz mérkőzés egy évben
Néhány nappal Mostar után, 2010. december 29-én hosszabban beszélgettem János bácsival. A lányok abban az évben különböző sorozatokban mintegy száz mérkőzést játszottak.
János bácsi az U12-es társaságot akkor kissé ironikusan így nevezte: „a mi sztárolt korosztályunk”.
Valóban sokat szerepeltek. És igen: én is sokat írtam róluk. Voltak, akik ezt sokallták, úgy gondolták, túlságosan ajnározom ezeket a lányokat.
Lehet.
De volt miért.
Nem csak kézilabdáztak
Ugyanezek a gyerekek atlétikában is sorra nyerték az országos versenyeket. A Mikszáth emelt szintű testnevelésben részt vevő lányai nyolc év alatt 41 diákolimpiai bajnoki címet szereztek.
Kuti Betti később nagyon egyszerűen fogalmazott: „De az első akkor is a tanulás volt.”
Amikor János bácsi felállt
2011-ben János bácsi úgy döntött, befejezi.
A lányok először nem hitték el. Kata egy évvel később így emlékezett: „Kislánykorunk óta vele voltunk nap, mint nap. Mellette nőttünk fel!”
Balogh Beatrix vette át a csapatot.
Az első edzésére én is lementem. Bea azt mondta:
– Csináljátok azt, amit János bácsival szoktatok. Bemelegítés!
Halálos csend.
Olyan fegyelem volt a csarnokban, hogy Bea megkérdezte:
– Te, mi van ezekkel a gyerekekkel? Én még kézilabdaedzésen ilyet nem láttam.
– Ezt szokták meg.
János bácsi egy kész csapatot adott át. Tudta, hogy komoly esélyük lesz a következő Diáolimpián.
Mégis félreállt.
Mert úgy gondolta, ezt kell tennie.
Csiszka
Dudás Krisztina – Csiszka – később került a már összeszokott társaságba. Gyorsan befogadták.
2011 tavaszán derült ki, hogy nagy a baj. A lányoknak egyszerre kellett feldolgozniuk János bácsi távozását és társuk súlyos betegségét.
Csiszka kemoterápiát kapott, majd őssejt-transzplantáción esett át.
2012. február 11-én meghalt.
Tizenéves volt.
Három évvel később egy bajnoki mérkőzésen valamennyi lány hajában egy apró fekete szalag volt.
Csiszkára emlékeztek.
Nem felejtették el.
A pécsi napok
Néhány hónappal Csiszka halála után következett a IV. korcsoportos kézilabda Diáolimpia országos döntője Pécsett.
A Vácot 22–8-ra verték. Az elődöntőben az Orosháza következett: 14–10.
Döntőbe jutottak.
Egyik este Bán-Farkas Dorottya – Dodó – eltűnt a szobából. A többiek végül elmentek Beához. Dodó ott aludt nála.
Mert félt.
Másnap ő lett a döntő legjobb kapusa.
A döntő előtt a két játékvezető észrevette rajtam, hogy izgulok:
– Ne izgulj, ti vagytok a jobbak!
– Jó. Akkor most fújjátok le!
A lelátón ott volt Sütő László polgármester, az iskola vezetői és vagy ötven-hatvan marcali szurkoló.
A döntőben Balmazújváros következett.
20–12.
Magyarország diákolimpiai bajnoka lett a marcali csapat.
Bán-Farkas Dorottya a döntő legjobb kapusa, Balogh Beatrix a döntő legjobb edzője lett, Szabó Esztert pedig a marcali csapat legjobbjának választották.
Bea később így fogalmazott: „Azt gondolom, ennek a sikernek a legfontosabb összetevője a csapategység volt!”
Balogh Bea nagyszerűen vitte tovább a csapatot, és ő vezette el a lányokat a diákolimpiai bajnoki címig. De ő is tudta: nem a nulláról kezdett.
János bácsi munkája ott volt abban az aranyéremben akkor is, ha azt már nem az ő nyakába akasztották.
A korabeli tudósításomat így zártam:
„Készült kép a döntőről is, de úgy gondolom, az öröm képei most jobban illenek ide.”
Itthon maradtak
A Mikszáth után a lányok közül sokan a marcali Berzsenyi Gimnáziumban folytatták.
Ebben praktikus szempont is volt: itt volt a csapat, itt voltak az edzések.
Öten – Bárczi Kata, Kuti Bettina, Mezőfi Brigitta, Szabó Eszter és Szecsődi Laura – megkapták a Magyarország jó tanulója – jó sportolója országos elismerést.
Nem tudom megmondani, hány család döntésére volt hatással ezeknek a lányoknak a példája. De arra emlékszem, hogy volt üzenete annak: ha ezek a kiválóan tanuló, országos bajnok sportolók helyben maradnak, akkor talán másnak sem feltétlenül kell elmenni ahhoz, hogy jó iskolába járjon.
Mi lett a lányokból?
Azóta szétszórta őket az élet.
Van közöttük jogász, logopédus, optometrista, fogorvos, gazdasági és pénzügyi területen dolgozó szakember, köztisztviselő, autós szakember, profi sportoló és edző. Élnek Marcaliban, Budapesten és külföldön is.
Nem szeretnék életrajzi lexikont készíteni belőlük.
Szecsődi Laura NB I-es kézilabdázó lett, játszott külföldön is, strandkézilabdában Európa-bajnoki címet szerzett, miközben germanisztikából mesterdiplomát szerzett.
Kuti Bettina a kézilabdában egészen a junior világbajnoki címig jutott. Később testnevelő tanár és kézilabdaedző lett.
Horváth Fanni útja egészen másfelé vezetett. A matematikában már gyerekként kiemelkedő lányból pénzügyi matematikus lett, és Budapestről egészen New Yorkig jutott.
De talán nem is az a legfontosabb, hogy ki milyen diplomát szerzett és hol dolgozik.
Megállták a helyüket az életben.
És ami megmaradt
A csapat azonban furcsa módon soha nem szűnt meg teljesen. Időről időre ma is összejönnek.
Én pedig, ha visszagondolok arra a sok évre, nemcsak a mérkőzésekre emlékszem.
Bán-Farkas Dorottya Kelevízen lakott. Amikor érte mentem, mindig kisétált a buszmegállóba. Egyszer nagyon megváratott.
Később megjegyeztem az édesapjának, Lacinak.
A válaszára ma is emlékszem:
– Tudod, kivitte a diákolimpiai aranyérmét a temetőbe. Megmutatta a nagyapjának.
Nem kérdeztem többet.
Máskor tél volt, hóvihar. Lara, Kata és Virág velem indult haza. Az M1-esen akkora volt a forgalom, hogy nem tudtam időben kisorolni, aztán beszélgettünk tovább, és mire észbe kaptam, már Székesfehérvár felől kerestem az utat az M7-re.
Szakadt a hó.
Hátranéztem.
Mind a három lány békésen aludt.
Azt hiszem, ennél nagyobb bizalmat nem nagyon kaphat az ember három kamaszlánytól.
Utóirat
János bácsival a tervezett utolsó interjú soha nem készült el.
Egy keddi napon még megbeszéltük, hogy csütörtökön elmegyek hozzá. Csütörtök délelőtt telefonált, hogy mégsem jó. Keressünk másik időpontot.
Nem lett másik időpont.
Később már a kézilabdáról sem akart beszélni.
És én nem tudtam neki elmondani azt, amit talán el kellett volna mondanom.
Hogy köszönöm.
Nemcsak a Cell Cupot. Nem Mostart. Nem a sok győzelmet.
Hanem azt, amit ezekkel a lányokkal tett.
A marcali búcsúztatója után a lányok eljöttek hozzám. Készült egy közös fénykép.
János bácsi már nem volt rajta.
A lányok igen.
Ma már felnőtt nők, többen édesanyák. De amikor arra a képre nézek, én még mindig látom bennük azokat a kislányokat is, akik valamikor ott álltak János bácsi előtt a csarnokban.
Talán ez a cikk lesz az a beszélgetés, amelyet már nem tudtunk elkészíteni.
És talán az én elkésett köszönetem is.
Forrás: Marcali Portál arhívuma
A cikk elkészítéséhez a szerző a ChatGPT-t használta segítségül.
