Bevezető – személyes emlékeim
Amikor elkezdtem összegyűjteni a marcali sportcsarnok és a Nemzetközi Kiállítás és Vásár történetét, még eszembe sem jutott, hogy végül egészen másról fogok írni.
Aztán ahogy előkerültek a régi újságcikkek, fényképek, interjúk, egyre világosabbá vált, hogy ezt a két történetet nem lehet elmesélni Kiss Laci nélkül.
A sportcsarnok megépítéséhez természetesen kellett a város, kellett a városvezetés akarata, az anyagi háttér és sok ember munkája. De hogy az elkészült épület valóban megteljen élettel, hogy ne csak egy sportlétesítmény legyen, hanem Marcali közösségi életének egyik meghatározó helyszíne, abban Kiss Lacinak elévülhetetlen érdemei voltak.
És akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is a sportcsarnokról és a vásárról kellene írnom. Hanem arról az emberről, aki mindkettőnek hosszú éveken át a lelke volt.
Kiss Laciról.
Nagyon jó viszonyban voltunk. Hosszú éveken keresztül szinte mindennapos rituálénk volt a reggeli kávézás. Laci reggelente elment a postára, kiürítette a postafiókot, és mire visszaért a sportcsarnokba, én már rendszerint ott vártam. Leültünk a büfében, megittuk a kávénkat, és beszélgettünk.
Miről? Szinte mindenről. Legtöbbször persze a sportról, azon belül is a kézilabdáról.
De szóba került a város, a közélet, az aktuális ügyek, és természetesen a sportcsarnok programjai is.
Csütörtökönként rendszeresen megkaptam tőle a következő hét programját.
Akkoriban ez is hozzátartozott a Marcali Portál mindennapjaihoz.
Volt azonban az évnek egy időszaka, amikor a reggeli kávézások elmaradtak. Amikor közeledett a Nemzetközi Kiállítás és Vásár, Lacinak egyszerűen nem maradt ideje ilyesmire. Az utolsó hetekben, sokszor már egy hónappal a rendezvény előtt, szinte minden idejét a szervezés kötötte le.
Aki látta, hogyan dolgozott, az tudja, miről beszélek.
Laci nemcsak a sportcsarnok igazgatója és a vásár szervezője volt. A Marcali Városi Szabadidő Sportegyesület alapító elnökeként, kézilabdaedzőként, sportvezetőként és egy időben önkormányzati képviselőként is rengeteget tett a városért.
De hogyan is kezdődött mindez?
Érdekes módon a marcali női kézilabda egyik legfontosabb történetét nem tőle hallottam először.
Egyszer hosszasan beszélgettem Horváth tanár bácsival, aki évtizedeken keresztül meghatározó alakja volt a marcali diáksportnak. A Noszlopy iskolában szinte nem volt olyan sportág, amellyel ne foglalkozott volna. Kézilabda, labdarúgás, atlétika, sakk, asztalitenisz – és még sorolhatnám. Délutánjainak jelentős részét a gyerekekkel töltötte.
Elmesélte, hogy amikor a Mikszáth iskola megnyílt, úgy látta, ott a testnevelésórákon kívül még nem igazán alakult ki komolyabb sportélet.
Egy alkalommal hazafelé menet meglátta a fiatal Kiss Lacit, aki akkor már testnevelő tanárként dolgozott a Mikszáthban. Barátaival a Bádog büfében beszélgetett, csocsózott.
Horváth tanár bácsi átment hozzá, és a maga határozott stílusában számon kérte rajta, miért nem szervez sportot a gyerekeknek. Ő már alig győzte a munkát a Noszlopyban, a Mikszáthban pedig ott volt a sok gyerek, akikkel foglalkozni lehetett volna.
Laci állítólag visszakérdezett:
– De hát hogyan kezdjem el?
– Egyszerűen! Bemondatod az iskolarádióban, hogy holnap délután kézilabdaedzés lesz az udvaron, és várod a lányokat!
Laci megfogadta a tanácsot. Másnap délután pedig ott állt az iskola udvarán, és vagy huszonöt lány várta az első edzést.
Köztük voltak olyanok is, akik később hosszú éveken át meghatározó szereplői lettek a marcali női kézilabdának.
Amikor Horváth tanár bácsi elmesélte ezt a történetet, a következő reggeli kávézásunk alkalmával természetesen megkérdeztem Lacit, hogy valóban így történt-e.
Elmosolyodott, és megerősítette:
– Igen, így volt.
Valahol itt kezdődött az a történet, amelynek egyik legszebb fejezete később a marcali női kézilabdacsapat NB I-be jutása lett.
De addig még hosszú út vezetett.
Meg kellett építeni a sportcsarnokot, létre kellett hozni a városi sportegyesületet, újra kellett szervezni a kézilabdát és a kosárlabdát, meg kellett teremteni a működés feltételeit. Később újabb szakosztályok alakultak, és közben a sportcsarnok a város egyik legfontosabb közösségi helyszínévé vált.
Laci mindebben benne volt. Nemcsak vezetőként, hanem szervezőként, edzőként, és ha kellett, a legapróbb feladatokat is elvégezve.
Volt annyi önismerete is, hogy amikor a kézilabdacsapat egyre magasabb osztályba jutott, felismerje: eljött az idő, amikor a szakmai munkát másnak kell átadnia. Megkereste Tóth Pistit, aki aztán az NB I-ig vezette a csapatot.
Laci pedig maradt a háttérben. Pontosabban nem is annyira a háttérben, hiszen továbbra is ott volt mindenütt, ahol szükség volt rá.
A sportcsarnokban, a VSZSE-ben, a kézilabdánál, a vásár szervezésében.
A sportcsarnok 1993-as megnyitásától egészen 2018-ban bekövetkezett haláláig ő volt az épület igazgatója.
Huszonöt év. Ennyi idő alatt a csarnok és az egyesület története elválaszthatatlanná vált Laci munkájától. De érdemes visszatérni oda, ahol mindez elkezdődött.
Egy sportcsarnok, amelyre régen várt a város
A marcali sportcsarnok építése és az elkészült létesítmény első évei
– archív felvételek.
A kilencvenes évek elején Marcaliban még nem volt olyan fedett sportlétesítmény, amely megfelelő otthont adhatott volna a város két hagyományos teremsportjának, a női kézilabdának és a férfi kosárlabdának.
A sportcsarnok megépítéséről 1991. április 17-én döntött a képviselő-testület. Az alapkövet 1992. szeptember 5-én tették le, az épületet pedig 1993. szeptember 23-án avatták fel.
A beruházás megvalósítása önmagában is érdekes történet. Az állami támogatás megszerzése, a finanszírozás előteremtése, a Surján kivitelezőként vállalt szerepe mind megérdemelnének egy külön írást. A Kéthellyel összefüggő támogatási konstrukcióról is hallottam egy történetet, amelynek részleteit még szeretném pontosítani.
De most nem elsősorban az építkezésről akarok írni.
Mert egy sportcsarnokot meg lehet építeni. Falakat, lelátókat, öltözőket, küzdőteret lehet kialakítani. De attól még nem lesz benne sportélet.
Ahhoz emberek kellenek.
És Sütő László polgármester nagyon jól tudta, hogy az elkészült épületet meg is kell tölteni élettel. Ehhez olyan emberre volt szüksége, aki nemcsak ért a sporthoz, hanem képes megszervezni annak mindennapjait is.
Kiss Laciban megtalálta ezt az embert.
Ötvenöt alapító, két szakosztály
Még el sem készült a sportcsarnok, amikor 1993. július 16-án, 55 alapító taggal létrejött a Marcali Városi Szabadidő Sportegyesület, a VSZSE.
Két szakosztállyal indultak: férfi kosárlabdával és női kézilabdával. Az egyesület elnökévé egyhangúlag Kiss Lacit választották.
Az indulás anyagi feltételei meglehetősen szerények voltak. Laci egy 2012-ben készített hosszú beszélgetésünkben részletesen elmesélte, hogyan gazdálkodtak az első években.
A város kezdetben nem közvetlen pénzügyi támogatást adott, hanem a sportcsarnok reklámfelületeinek bevételét biztosította az egyesületnek.
1993-ban ebből 248 ezer forintjuk volt. A kézilabdázók 133 ezret, a kosárlabdázók 85 ezret költöttek el, és még 30 ezer forintjuk maradt a következő évre.
Mai szemmel ezek megmosolyogtató összegek. De akkor ebből kellett elkezdeni valamit.
Laci pedig elkezdte.
Edzéseket tartott, játékosokat igazolt, mérkőzéseket szervezett, intézte a pénzügyeket. Saját visszaemlékezése szerint az első időkben előfordult, hogy edzőként még a jegyzőkönyvet is ő vezette, és az eredményjelzőt is kezelte.
Közben pedig igazgatta a sportcsarnokot.
Nem csodálom, hogy egyszer azt mondta nekem: reggel elment otthonról, és este hét előtt nemigen jutott haza.
A Mikszáthból az NB I-be
A női kézilabdacsapat története számomra különösen kedves, hiszen éveken át követtem a mérkőzéseiket, és sokat beszélgettem a játékosokkal, edzőkkel.
A kezdetekről már szóltam.
A Mikszáth iskola udvarán szerveződött társaságból 1993-ban felnőtt bajnokságban induló csapat lett. Laci volt az edzőjük, és megnyerték a megyei bajnokságot.
Később az NB II-ben folytatták, majd 1998-ban ott is bajnokok lettek.
Laci azonban ekkor már a következő lépésre gondolt.
Tisztában volt vele, hogy a magasabb osztály másfajta szakmai munkát kíván. Nem ragaszkodott mindenáron az edzői poszthoz, hanem megkereste Tóth Istvánt, aki Zalaegerszegről érkezett Marcaliba.
Ez szerintem nagyon jellemző volt rá.
Nem az érdekelte, hogy feltétlenül ő üljön a kispadon, hanem az, hogy a csapat tovább fejlődjön.
A folytatást ismerjük. Az NB I/B után a marcali női kézilabdacsapat az élvonalba jutott.
A sportcsarnokban pedig olyan mérkőzéseket láthattunk, amelyekre korábban talán gondolni sem mertünk. Marcaliba érkezett a Dunaferr, a Ferencváros és a magyar női kézilabda más meghatározó együttesei.
A lelátók zsúfolásig megteltek. A kapuk mögött is álltak a nézők, sőt, hiteles szemtanúk visszaemlékezése szerint a csarnok teljes hosszában elhelyezett bordásfalak tetején is szurkolók ültek. Mindenki látni akarta a marcali lányokat a magyar kézilabda legjobbjai ellen.
Aki átélte ezeket a mérkőzéseket, aligha felejti el a sportcsarnok akkori hangulatát.
És az egésznek az alapjait néhány évvel korábban egy iskolai udvaron rakták le.
A kosárlabda sem maradhat ki
Ha Kiss Laciról írunk, a kosárlabdát sem szabad másodlagos sportágként kezelnünk.
Már fiatalon maga is kosárlabdázott. Jól ismerte azt a marcali sportközeget, amelynek hosszú ideig nem volt megfelelő fedett pályája.
A sportcsarnok elkészülése után újjászerveződött a férficsapat. A kosarasok 1994-ben megnyerték a megyei bajnokságot, majd az NB II-ben folytatták.
Az 1996–97-es bajnokságot veretlenül nyerték meg, és az NB I-be jutás lehetősége is megnyílt előttük. A magasabb osztály vállalásához azonban az előírt utánpótlás és a megfelelő anyagi-szakmai háttér is kellett volna. A csapat végül nem lépett feljebb.
De a marcali kosárlabda újra élt, és ez önmagában is nagy eredmény volt.
Laci családjában is meghatározó szerepet kapott ez a sport. Fia, Viktor sikeres kosárlabdázó lett, öccse, Kornél pedig a Kaposvári KK színeiben az NB I-ig és a válogatottságig jutott.
Egy egyesület, amely egyre nagyobbra nőtt
A VSZSE azonban nem maradt meg két szakosztálynál. Megjelent a birkózás, a sakk, a küzdősport, a tenisz, az úszás, később a lovassport és más sportágak is.
A sakkozók NB II-es bajnokságban szerepeltek. A küzdősportolók országos és nemzetközi sikereket értek el. A lovas szakosztály versenyzői szép eredményeket hoztak Marcalinak.
És ami legalább ilyen fontos: egyre több gyerek kapott lehetőséget arra, hogy sportoljon.
A Fuisz János által nevelt, később országos sikereket elérő kézilabdás lányok az atlétikában is remekeltek.
Gimnáziumi testnevelő tanáruk, Laczó Tímea – aki korábban maga is a Marcali VSZSE női kézilabdacsapatának játékosa volt – fontos szerepet játszott a felkészítésükben.
A lányok a kézilabda mellett atlétikában is számos diákolimpiai aranyérmet szereztek. Ezek a sikerek több pedagógus és edző közös munkáját dicsérik.
Szerintem egy sportvezető munkáját nemcsak a bajnoki címek és a kupák minősítik. Hanem az is, hogy hány gyereknek adott lehetőséget, hány embernek segített elindulni, hány sportoló és edző emlékszik rá évtizedekkel később is szeretettel.
És ebben Laci igazán nagyot alkotott.
A vásár, amely kinőtte a sportcsarnokot
1993. szeptember 23-án Göncz Árpád köztársasági elnök avatta fel a sportcsarnokot. Ugyanekkor nyílt meg az első Marcali Nemzetközi Kiállítás és Vásár.
A rendezvény eredetileg a város és a térség iparának, mezőgazdaságának, kereskedelmének bemutatását szolgálta. Az első vásáron már hetvennél több kiállító vett részt.
Aztán évről évre nőtt az érdeklődés.
A sportcsarnok hamar kicsinek bizonyult. Megjelentek a szabadtéri standok, a hatalmas sátrak, az edzőpályán kialakított kiállítóhelyek. A vásár négy napjára Marcali valóban vásárvárossá változott.
A 2001-es, kilencedik rendezvényen már közel 170 kiállító vett részt, és a négy nap alatt csaknem húszezer látogató fordult meg a vásárban. Voltak szakmai bemutatók, üzleti találkozók, koncertek, kulturális programok, gyerekprogramok, esti szórakozás.
A vásárnak országos híre lett.
És mindennek a szervezésében meghatározó szerepet vállalt Kiss Laci.
Én pontosan emlékszem azokra a hetekre, amikor már szinte lehetetlen volt vele nyugodtan beszélgetni. A vásár előtt minden percét lekötötte a munka. A kiállítók, a standok, a fellépők, a technika, a szerződések, a rendezvények egyeztetése.
Kívülről talán csak annyi látszott, hogy szeptemberben négy napig nagy élet van a sportcsarnok környékén. De aki közelebbről látta, tudta, mennyi munka van mögötte.
A vásárnak azonban volt egy másik története is. Már a 2001-es kiállítói vélemények között megjelent, hogy egyre kevesebb a nagy országos cég, és a rendezvény szakmai jellege kezd háttérbe szorulni.
2003-ban még több mint 170 kiállítóról és évi átlag 25 ezer látogatóról írtak a lapok. A későbbi években azonban egyre nehezebbé vált a korábbi színvonal fenntartása.
2011 júliusában aztán Laci egy interjúban elmondta nekem: a XIX. Marcali Nemzetközi Kiállítás és Vásár elmarad. Kevés volt a jelentkező, a nagyobb cégek már alig érdeklődtek, és a rendelkezésre álló pénzből nem lehetett volna a megszokott színvonalú rendezvényt megszervezni.
Akkor még reménykedett abban, hogy a következő évben folytathatják. A vásár történetének ez a fejezete azonban lezárult.
Azt gondolom, Marcali ezzel sokkal többet veszített négy szeptemberi napnál. Egy találkozóhelyet, egy hagyományt, egy olyan rendezvényt, amely hosszú éveken át hozzátartozott a város életéhez.
Amit megígért, azt betartotta
Az elmúlt években sok egykori marcali kézilabdázóval és edzővel készítettem interjút. Érdekes, hogy amikor Kiss Laciról beszélgettünk, újra és újra hasonló gondolatok kerültek elő.
Tóth Pisti a feltétlen bizalmát emelte ki.
Balogh Bea azt köszönte meg neki, hogy olyan körülményeket teremtett, amelyek között nyugodtan tudott dolgozni.
Major Andrea pedig nagyon egyszerűen fogalmazott: amit Kiss Laci megígért, azt mindig betartotta.
Ezek a mondatok szerintem többet mondanak egy emberről, mint bármilyen kitüntetés vagy tisztség felsorolása.
Persze Lacinak sem volt mindig könnyű dolga. Egy sportegyesület működtetése, a csarnok fenntartása, a csapatok versenyeztetése, a pénz előteremtése, a vásár megszervezése rengeteg munkát és időnként nehéz döntéseket kívánt.
De amit vállalt, azt igyekezett végigcsinálni. És közben, legalábbis én így ismertem, megmaradt annak a nyugodt, közvetlen embernek, akivel reggelente jó volt leülni egy kávéra.
A név a homlokzaton
2018-ban Kiss Laci elhunyt.
A sportcsarnok, amelynek 1993-as megnyitásától kezdve huszonöt éven át az igazgatója volt, nélküle működött tovább.
A VSZSE élére a fia, Kiss Viktor került. Az egyesület szakosztályai folytatták a munkát, a sportcsarnokban továbbra is edzések, mérkőzések, rendezvények követték egymást.
Tóth István a Laci halála után írt búcsúemlékezésében kezdeményezte, hogy a sportcsarnok vegye fel Kiss László nevét.
Ma már Kiss László nevét viseli az a sportcsarnok, amelynek huszonöt éven át az igazgatója volt. Ennél méltóbb elismerést aligha kaphatott volna attól a várostól, amelynek sportéletéért annyit dolgozott.
Laci egy 2015-ös, a képviselő-testületnek készített beszámolóját így zárta:
„Bízom benne, hogy a tornateremnek készült épület munkánk által vált igazi nagybetűs SPORTCSARNOKKÁ.”
Ennél találóbban aligha lehetne összefoglalni, mit jelentett számára ez az épület, és mit tett érte munkatársaival együtt.
Nekem azonban, valahányszor a sportcsarnokra gondolok, nem elsősorban az épület jut eszembe.
Hanem Laci.
Ahogy reggel visszaérkezik a postáról. Ahogy leülünk a büfében, megisszuk a kávénkat, és elkezdünk beszélgetni a kézilabdáról, a városról, a következő hét programjáról.
Vagy amikor már közeledik a vásár, és nincs ideje a kávézásra.
Amikor elkezdtem ezt a történetet, még a sportcsarnokról és a Nemzetközi Kiállítás és Vásárról akartam írni. Aztán rájöttem, hogy valójában egy ember történetét kell elmesélnem.
Egy emberét, aki huszonöt éven át meghatározó szereplője volt Marcali sportéletének, és akinek a munkája ma is ott van a város mindennapjaiban.
Ezt az írást Kiss Laci emlékének ajánlom.
Források és köszönetnyilvánítás
Az írás elsősorban a Marcali Portál több évtizedes archívumára, a korabeli Somogyi Hírlap tudósításaira, valamint az általam készített interjúkra és személyes visszaemlékezésekre épül.
Kiemelt forrásként használtam Kiss László és Tóth István visszaemlékezéseit a marcali kézilabdázás történetéről, a Marcali VSZSE történeti anyagait, valamint Kiss László 2015-ben készült, a sportcsarnok működéséről szóló önkormányzati beszámolóját.
Külön köszönöm Szántó Angélának és Gágó Róbertnek az értékes archív fényképeket, amelyek segítségével nemcsak felidézhettük, hanem képekkel is bemutathattuk Kiss Laci munkásságának fontos pillanatait.
Köszönöm mindazoknak is, akik az elmúlt években interjúikkal, visszaemlékezéseikkel hozzájárultak Marcali sporttörténetének megőrzéséhez.
A cikk elkészítéséhez a szerző a ChatGPT-t használta segítségül.
