Már decemberben is az a hír járta Városban, hogy a Széchenyi Zsigmond Szakközép-és Szakiskola Kárpát-aljáról érkezett tanulói ebben a félévben már Fonyódon folytatják tanulmányaikat. A projekt szervezésében a kezdetektől részt vesz Balogh Vilmos. Őt kérdeztem a helyzetről.
Arra kérem Önt, hogy röviden foglalja össze az előzményeket. Hogy jött létre ez a projekt, kik az ötletgazdák? Hogy történt a „toborzás”? Mit ígértek a gyerekeknek? Végül hányan jöttek szeptemberben?
Néhány marcali sporttársammal volt egy civil kezdeményezésünk, amit úgy hívtak, hogy „Birokra magyar!” program. Három-négy éves tevékenységgel eljutottunk a kistérségektől az országos szintig. Ennek a programnak az egyik központi helyszíne lett volna a szőcsényi iskola. Elképzelésünk szerint egy országos beiskolázású sportiskola jött volna létre, a birkózásra helyezve a hangsúlyt. Ekkor került a Marcali VSZSE birkózó szakosztálya szerződéses kapcsolatba a Széchenyi Zsigmond Szakközép és Szakiskolával. Részt vett a programban a Magyar Birkózó Szövetség is. A Szövetség jelezte segítségét a beiskolázás elősegítésében, és a szakmai program kidolgozásában, valamint kiváló – nemzetközi színvonalú – edzők delegálásában. A szerződés aláírásra került. Itt helyben a szakosztályunk végezte a munkát, szerveztük az iskolákban a birkózás oktatását. Sajnos az országból nem sikerült ide csábítani sportolókat, a 2009/2010-es tanévben – a szakosztály és a szőcsényi iskola közreműködésével – nem tudtunk sportosztályt indítani. Ekkor vetődött fel az ötlet, hogy ez a – főként az utánpótlásbázist kiszélesíteni célzó – kezdeményezést kiterjesztjük a Kárpát-medencére, és a határon túl élő magyar fiatalok számára hirdetjük meg a programot.
Elsőként Kárpát-alját céloztuk meg. Az előzetes elképzelés – amit sportszakmailag én is elfogadhatónak találtam – az volt, hogy összesen 15 birkózó és 15 labdarugó lesz, aki majd ebben a programban részt vesz. A labdarúgók bevonása az Iskola elképzelése volt. – Tehát egy iskolai sportosztály megindítása volt a terv.
Volt ott egy helyi kapcsolat? Hogy történt a „propaganda”? Hányan jelentkeztek?
Igen, ismerősi kapcsolatokon keresztül az Iskola megbízott egy ottani kapcsolattartó személyt, aki a szervező munkát elvégezte. A Szőcsényi Iskola – a segítségemmel – a kapcsolattartón keresztül kiküldött egy „beiskolázási levelet” a jelentkezők számára. Ebben tette meg ajánlatát az Iskola: ismertette a körülményeket, az oktatott szakmákat, a képzési lehetőségeket, az elhelyezési körülményeket, egyszóval az Iskola kínálatát, ajánlatát.
Ennek hatására a jelentkezők száma a várthoz képest megnőtt, és a tervezett 30 helyett több mint nyolcvan lett az előzetes létszám. Jelzésemre a létszámnövekedéssel kapcsolatban azt a választ kaptam az Iskolától: minden további nélkül fogadni tudják a megnövekedett létszámot is. Így történt az, hogy 78 gyerek átjött hazánkba a program indulásakor.
A probléma gyökere innen eredeztethető. Alapelképzelés 15 birkózó és 15 labdarugó fogadásáról volt, részükre a sporttevékenység meggyőződésem szerint biztosítható lett volna. De miután 80 főre duzzadt a létszám és mindannyian a magas színvonalú sportolás szándékával jöttek hozzánk … ehhez már a feltételek nem voltak adottak. Az Iskola levele arról szólt, hogy sportolni vágyó fiatalok számára, sportiskolai rendszerben, 14 szakma között választva tanulhatnak.
Sajnos ez nem így realizálódott. Szőcsény nem kapta meg a Sportiskola státuszt. Ehhez időben el kellett volna indítani a sportiskolai státusz megszerzéséhez szükséges lépéseket. A Marcali Városi Önkormányzat hozzájárulását adta ahhoz, hogy Szőcsény ezt a címet megszerezze, és sportosztályt indítson, és valamiféle kérelmet az Iskola beadott a NUSI-hoz (Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézet), de a továbbiakban az Iskola ismereteim szerint nem tett lépéseket a státusz megszerzése érdekében. A hiányosan beadott kérelem miatt újólag bekért adatokat és információkat már nem továbbította – ahogy megtudtam később.
Ha az Iskola megkapta volna a „Sportiskola” címet, akkor már plusz állami normatíva, azaz kedvezőbb anyagi kondíció segítette volna az Iskolát. Miután ez nem történt meg, ezt a kiemelt „fejkvótát” nem kapta meg.
Ha a sportiskolai státusz rendben ment volna, akkor komoly támogatást kapott volna kormányzati szinten a kérés, hiszen ha meglett volna a „Sportiskola” cím, akkor a projekt bekapcsolódhatott volna a NUSI (Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézet) különböző programjaiba, ahonnan további jelentős anyagi eszközökre lehetett volna számítani (műhelytámogatás, utánpótlás-fejlesztés).
Itt kívánom azt is elmondani, hogy a határon túli magyarokat segítő „Szülőföld Alaphoz” (újabb nevén: Bethlen Alap) két alkalommal is pályázhatott volna az Iskola (milliárdos összegekből ad támogatást az Alap), de sajnos ezt nem tette meg, annak ellenére, hogy erről konkrétan szó volt – valójában nem is értem, ez miért maradt el, mivel tudomásom szerint rendkívül egyszerűsített adminisztrációval jár. Budapestről kaptam jelzéseket arról, hogy nem igényelt, nem pályázott a Széchenyi Zsigmond Iskola.
Nem az én dolgom megítélni, de mégis úgy gondolom, az volt az egyik alapvető baj Szőcsényben, hogy nem volt az Iskola apparátusához tartozó kijelölt felelős a megkezdett program bonyolításához, akinek a feladat ki lett volna osztva, aki magáénak érezte volna az ügyet, és feladata lett volna a pályázatok és egyéb adminisztráció elkészítése. Ugyanis az tény, hogy az ismert – jelzett – lehetőségekkel nem éltek.
Én ezt a munkát, ha tudtam volna sem végezhettem volna el, ugyanis nem vagyok sem alkalmazottja az iskolának, sem pedig megbízási jogviszonyban nem álltam vele. Ezeket a pályázatokat, igényeket csak az Iskola részéről lehetett beadni. Sajnos elmulasztották a lehetőségeket…
Szeptember második hetében tehát elindult 78 gyerek Magyarországra, Marcaliba. Hogy illeszkedtek be a magyar iskolarendszerbe a tanulók? Adódtak problémák?
Különböző okok miatt – honvágy, akadozó nyelvtudás – végül 58 fő kezdte meg a tanulmányait az Iskolában. Az első problémák itt, a beiratkozásnál jelentkeztek. A kínálati levélben több szakmát hirdetett az Iskola, az év elején viszont az Iskola úgy döntött, hogy egy 30 fős 9. osztályba vonja össze a gyerekeket, kőműves szakmára.
Ezzel már több mint a fele szülő nem értett egyet. Azt megértették, hogy ehhez a szakmához kapcsolva lehet ösztöndíjat fizetni, de aki nem akar, azt miért ebbe az osztályba teszik … nekik nagyobb szakképzési palettát ígértek a „kínálati levélben”. Kifogásolták a szülők – akik napi telefonos kapcsolatban voltak gyermekeikkel – hogy a gyakorlati képzés helyszíne egy „hangár”, egy hideg, fűtetlen csarnok. Problémaként vetődött fel a nagy létszám is, 30 kőműves tanuló egyidejű oktatására nem voltak kellően felkészülve az Iskolában. Ez egy „rossz szájízt” okozott a gyerekek között, és ráadásul sokan megbetegedtek.
A korábban ígért ösztöndíjat sem kapták meg, csak az utolsó pillanatban, a hazautazáskor. A csúszás oka az volt, hogy még a mai napig nincs társadalombiztosításuk a gyerekeknek. Ezt nagyon nehezményezték a szülők és joggal. Volt egy sportbaleset, egy sérülés labdarugó mérkőzésen, amikor ez a gyakorlatban is érdemben felmerült. Nagyon megijedtek, hogy a többmilliós műtéti számla kit fog terhelni….
Az idősebbek (U19) akik 23 fővel kezdtek, az érettségi utáni technikusi képzésben vettek részt, és környezetvédelmi technikusnak tanultak. Az ősz közepére ők 15-en maradtak. Sajnos nem léptek annak érdekében, hogy a labdarugóknak igazolásuk legyen, nem kértek számukra játékengedélyt, versenyeztetésük nem lett megoldva. Hozzáteszem, hogy eleinte a labdarugók sportolásának, versenyeztetésének szervezésében is részt kívántam venni – ezt evidensnek tartottam –, de határozott jelzést kaptam az Iskola részéről, hogy ez a sportszakág nem tartozik hozzám, és erre az iskola gárdájából külön kijelöltek egy személyt, aki ezt személyesen is – és nagyon határozottan – a tudomásomra hozta.
Az is a teljes képhez tartozik: ezek a gyerekek, fiatalok nehezen viselték a bezártságot, otthonuktól távol a hétvégeken egyedül marattak a kollégiumban. Szőcsény egy kis település, sok látni való nincs. Számukra a hétvégéken kevés programra volt lehetőség.
Sajnos arról is beszélnem kell, hogy a gyerekeket sok lelki sérelem is érte a szőcsényi iskolában. Voltak többen, akik nagyon segítőkészek voltak és pozitív módon álltak hozzá a programhoz. Most is tisztelettel megköszönöm empátiájukat, segítő készségüket!
De sajnos többen is voltak azok, akik ennek az ellenkezőjét tették. Ezek a gyerekek úgy mennek el az Iskolából, hogy nem érezték jól magukat és sérelem érte őket. Ez a vélemény, sajnos, a szőcsényi iskoláról már Kárpátalján is kialakult.
Én továbbra is azt gondolom, ez egy jó kezdeményezés, van létalapja… talán a tanulságok ismeretében lesz lehetőség az újrakezdésre, esetleg másik országgal…
Én magam is több alkalommal adtam hírt a sportversenyekről, amin már szerepeltek a határon túli magyar fiatalok. Ezek szerint edzeni, versenyezni volt lehetőségük. Vagy rosszul tudom?
A birkózók esetében a versenyeztetés, az edzés az megoldott volt. Nekik a VSZSE szakosztályán belül a korábbi elképzeléseinknek megfelelően biztosított volt a szereplés. Elindultak a Diák Olimpián, és bekapcsolódtak a magyar birkózó életbe.
A focistáknál főleg az U19 korosztályban az volt a fő probléma, hogy nem tudtak bekapcsolódni a város labdarugó életébe (a VSZSE-nek nincsen labdarúgó szakosztálya). Nagyon tehetséges, jól képzett 18-19 éves játékosokról volt szó. Látva azt, hogy nem az ígéreteknek megfelelő körülmények vannak, a második-harmadik héten a legjobbak – akik a Ukrán bajnokságban már szerepeltek – hazamentek. Ennek oka, elmondásuk szerint, részben az edzők, nevelők személye, részben a körülmények – a szőcsényi hátsó pályán egyidőben 35-40 főnek vezettek edzéseket. Mi a gyerekekkel több esetben kértük azt, hogy hadd jöjjünk be a városi pályákra, és kapcsolódjunk össze az MVFC ifivel, de akár a felnőtt csapattal is. Ez nem tudom miért, de nem történt meg. Legyen ez a labdarugó szakemberek felelőssége.
Hogy került képbe Fonyód?
Az ősz végén kerestek meg először a gyerekek komolyan a problémáikkal, elmondták: vagy változnak a körülmények, vagy haza mennek. Úgy érezték, nem ezt ígérték nekik, és arra kértek, keressek másik Iskolát, ahol valódi edzés munka folyik és megfelelőek a körülmények, és megoldott a versenyeztetésük.
Ezzel egy időben több szülő is jelezte a problémákat. A programot valamelyest figyelemmel kísérő országos és állami sportszervezetektől is megkerestek azzal, hogy eljutott hozzájuk több panasz is a határon túli gyerekekkel kapcsolatban.
Tulajdonképpen egy véletlen folytán, a program iránt érdeklődő budapesti sportvezetőtől kaptam egy ötlet jellegű „ösztönzést” arra, hogy Fonyódon keressek egy másik iskolát a gyerekeknek. Először még kizárólag a futballisták egy részéről (U19) volt szó.
El kell mondanom azt is, hogy időközben – divatos szót használva – én lettem „mentora” az összes gyereknek, minden apró-cseprő, vagy nagyobb gondjukkal, problémájukkal hozzám fordultak. Naponta telefonáltak nekem a szülők és kérdeztek, informálódtak. Nem kerestem magamnak ezt a státuszt, ez menetközben alakult így.
Így került képbe Fonyód, ahol a városnak már volt egy jól kidolgozott sportkoncepciója, illetve a város iskolái közül az egyik szakképzéssel is foglalkozik. Mivel a korábbiakhoz képest többen is jelezték a távozási szándékukat, így az első körben 30 fő labdarugóról volt szó, akik távozni kívántak Szőcsényből. Volt továbbá 5 fő birkózó, akik nem akartak kőművesek lenni, így először 35 főről tárgyaltam Fonyódon.
Én a magam részéről igyekeztem Szőcsényben tartani egy 20-25 főt, hogy a kezdeményezés, a sportiskolai program folytatódjon. Tiszta szívvel állítom, nem rajtam múlott a dolog. Igazán sajnálatos dolognak, értékvesztésnek tartom, hogy megszűnt a sportiskolai program Szőcsényben! Nem igaz az a híresztelés, hogy én szorgalmaztam a gyerekek távozását. A karácsonyi szünetre úgy mentek el a gyerekek, hogy még megvolt az a létszám, aki marad az iskolában.
A szünet alatt otthon ezek a gyerekek, szülők találkoztak egymással, és elkezdődött egy folyamat, aminek eredményeképpen – nekem telefonon már az ünnepek alatt jelezték – még többen kérték az áthelyezésüket. Amikor felszálltak a buszra a szünet végén, már csak 10-en maradtak, akik Szőcsénybe készültek. Ez a 10 gyerek is egy nap után távozott Fonyódra. Végül, 51 Kárpátaljai magyar gyerek tanul és sportol ez év januárjától, a fonyódi iskolákban – többnyire a szakiskolában.
Felelősséggel tartozunk valamilyen formában a fiatalokért … hova kerülnek, és mit fognak tanulni? Úgy tudom a birkózókat továbbra is Ön fogja edzeni.
Fonyódon találtak nekik tetsző szakmát a fiatalok, több osztályba kerülnek „felosztásra”, igyekeznek beintegrálni Őket az iskolai közösségbe azzal is, hogy nem egyetlen közös csoportba kényszerítik a tanulókat. Hátrány nem éri őket a tanulmányaikban sem, mert a 9. osztályban még szabadon átjárhatóak az iskolák. Itt sikerült azt is megoldani, hogy aki Ukrajnában a 10.-be járt, Fonyódon nem kellett a 9–be iratkoznia, ami sajnos a szőcsényi iskolában előfordult és ez komoly feszültséggel járt.
A labdarúgók a sportéletbe úgy fognak bekapcsolódni, hogy amennyiben az igazolásuk realizálódik, a fonyódi megyei másodosztályú focicsapatot fogják erősíteni – felnőttben és ifiben. Megindítottuk a procedúrát, és ha nem csúsznak ki az átigazolási időszakból, már a tavasszal játszhatnak a magyar bajnokságban. Szőcsényben, sajnos, nem indították el ugyanezt a folyamatot. Hozzáteszem, végül egyetlen telefonba került, és kiderült, hogy a Magyar Labdarugó Szövetség készséggel segít a probléma orvosolásában. Valószínűleg, ez a telefonhívás Szőcsényben elmaradt…
A fiataloknak a fonyódi Sportcsarnok a rendelkezésére áll, amikor felvetettem a kérdést, a kezembe nyomták a kulcsot… azzal, hogy máris kezdhetünk … akár hetente 5 alkalommal edzhetünk a csarnokban.
Az interjút Marcaliban készítem, most látom, hallom, itt vannak az általam már megismert birkózók. Itt is lesz edzés?
Jelenlegi állás szerint 8 fő birkózó fog átjárni rendszeresen Marcaliba birkózóedzésekre. Úgy gondolom, hogy edzőpartnerként nagyon jó szolgálatokat tesznek a szakosztályunknak is. Az utaztatás költségeit Fonyód városa magára vállalta.
A végén szeretném ismételtem megköszönni mindazok segítségét, támogatását, akik segítettek minket. Lakóhelyüktől 500 kilométerre, fiatalemberek kerültek számukra megoldhatatlannak tűnő helyzetbe. Mindenesetre azt a jelzést kapom vissza tőlük, hogy sokaknak mindennek ellenére mégis nagyon hálásak.
Köszönöm az interjút!
